PUHT beszámoló, avagy Badwater kicsit másként

Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy bár minden felületen úgy jelent meg, hogy egyedül teljesítettem a Privát Ultrabalaton Hegyestű Trail 115km-es kihívását, ez nem igaz. Szandra, a feleségem nélkül biztos, hogy nem sikerült volna, ugyanis ő volt a kísérőm, aki minden kívánságomat leste a frissítőpontokon. Hidegvizes törölközővel borogatta a fejemet, és jégkockával dörzsölgette a karomon és nyakamon duzzadó ereket, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, ahelyett hogy a Balatonban lubickolt volna a gyerekekkel, ahogy azt minden épeszű ember tette a nyári szünet utolsó hétvégéjén. Mindezt reggeltől éjszakába nyúlóan, egyedül, zokszó nélkül akkor is, mikor ő is a napon aszalódott miattam. KÖSZÖNÖM!

Szóval ez az egész őrültség úgy kezdődött, hogy a májusi UB után végre elkezdtem visszatérni a terepre a temérdek aszfaltos edzés után, és az edzőm, Perényi Andi kinézett nekem egy októberi versenyt, ahol ezt a távot kicsit több szinttel kétszer kell majd teljesíteni, én pedig elkezdtem kutatni egy felkészülési verseny után. Mivel az UB Trail-t különösen szeretem, de idén a másik verseny miatt kimarad, így kaptam az alkalmon, hogy bejelentkezzek a privát teljesítésre, amit az UB Staff pár napon belül vissza is igazolt május végén.

A három hónap szempillantás alatt elrepült, és augusztus 24-én reggel háromnegyed 7-kor ott találtam magam a csopaki Balatoni Élménypark bejáratánál. Sehol egy lélek, nem terjeng izomlazító szag a levegőben, a szpíker hangja nem töri meg a csendet, nincs vörös szőnyeg és nincs ott a célkapu, aminek a látványát indulás előtt a gondolataimba el tudnám csomagolni, hogy a gyengébb pillanatokban elővegyem, és megerősítsem magamat abban, hogy miért is jöttem ide. Helyette ott van a táskámban a movingobject nyomkövetője, amit gondosan bekapcsolok, a térképre pillantva meggyőződök róla, hogy működik, majd egy utolsó (még nem büdös) ölelés után elindulok a kellemes reggeli hűvös időben, ami egészen 2 km-ig tart, és már ömlik is rólam a víz.

Az elmúlt hetekben több helyen is szembe jött a hír, hogy Csopak környékén lódarázs veszély van. Van, aki korházba is került, ráadásul anyukámat pár napja megcsípte egy darázs, amitől korábban nem tapasztalt allergiás tünetei lettek, így van bennem egy kis tartás ezektől a csíkos dögöktől. Még épphogy csak elhagyom Veszprémfajszot, amikor a bal combomba belemar egy akkorát, hogy a fájdalomtól ténylegesen felordítok. Figyelem magamat, de a pontszerű szúró, viszkető érzésen kívül nincs más tünet, így berobogok a Koloska-völgybe, ahol a gyerekeim várnak apósommal, és a kezembe nyomnak egy jéghideg kulacsot. Amint kiérek a völgyből, a Hidegkút felé vezető napnak kitett szakaszon már tudom, hogy az előzetes elképzelés ellenére el kell kezdeni komolyan hűteni magamat, mert a pulzusom jóval magasabb, mint kellene.

Ennek megfelelően elő is kerülnek a jégkockák, hogy a sapkába téve megakadályozzák, hogy felforrjon az agyvizem. A Cseri kastély völgyében elhaladva hívogatóan tárul elém a kristálytiszta medence vize, amiben már javában folyik a pancsolás. Szívesen megmártóznék benne, de nem ezért jöttem, így a kastélypark kapuján kilépve veszek egy balost az erdőbe, hogy az árnyékos szakaszon átvágva a pécselyi elágazónál ismét megtöltsem jéggel a sapkámat. A Zádor-vár alatt végig futó single track a megszokottnál jobban be van nőve, valószínűleg mostanában nem járt itt nagy tömeg, így kapok néhány pofont a növényzettől, de nem zavar, mert legalább árnyékban futok. Vöröstónál Szandra vár, volt ideje feltérképezni a nagyvázsonyi frissítőpontot, így tudja, hogy ott semmi árnyék nincs, ezért megbeszéljük, hogy akkor a temetőnél találkozunk, ahol kút is van. Kapok még jeget, és egy fél liter vizet, így már kibírom a tervtől eltérően kicsit távolabbi frissítőpontig, ahová pár km-en keresztül már aszfalton és betonon vezet az utam. A nyakamba csurgó hideg kútvíz hihetetlenül jó érzés. A tarkómban lüktető vér kicsit megnyugszik, a pulzus rendeződik, megmosom az arcomat, és megyek tovább Vigántpetend felé.

Ugyan szinte végig sunyi módon emelkedik, de haladós tempóban gyalogolva hamar elérem a következő találkozási pontot. Körülöttünk darázsfelhő, de szerencsére békén hagynak, mi sem zargatjuk őket, csak próbálunk minél hamarabb letudni minden kötelező elemet a frissítésből. Hiába mosakodtam meg az imént, mert a Balatonhenye felé vezető úton pár percenként traktor jön velem szembe bálákkal megrakott vontatmánnyal, én pedig minden alkalommal nyelem a porfelhőt, és egyre jobban ragad a bőröm is, de tudom, hogy Henyén vár a kék kút, ahol ismét komfortosabbá tehetem az utamat. Mivel a nap legmelegebb órái jönnek, és tudom, hogy az egyik legnehezebb szakasz vár rám, nem is henyélek Henyén, már el is indulok a kútvízzel töltött kulacsokkal felszerelkezve.

Még csak pár perce indultam el felfelé a földúton, de már érzem, hogy innom kell, így jó nagyot kortyolok a még hideg vízből, és majdnem elhányom magam, mert ez bizony Bad water, az én Badwaterem, ami ha tetszik, ha nem, velem lesz a következő szakaszon, és nincs más lehetőségem, mint ezt meginni, vagy vége a dalnak. A melegre való tekintettel a szervezők engedélyezték a hivatalos frissítőpontokon felül plusz helyek beiktatását, ennek köszönhetően tudom, hogy csak Szentbékkálláig kell elvonszolni magam, ami pontosan félúton van, és ahol számomra is fogyasztható vizet kaphatok. Sohavégetnemérősnek tűnik ez a szakasz, minden egyes korty küzdelem, hogy ne hányjam ki, de muszáj hidratálnom, mert hiába iszom már egy ideje óránként egy liter vizet, érzem, hogy nem elég.

Nem jó ez a víz, nagyon nem, mert már hasmenésem is van tőle, de menni kell, nem azért jöttem, hogy félútról kocsival menjek haza, nekem itt és most feladatom van. Már Szentbékkállán vagyok, fekszem az árnyékban a földön 10 perce, a fejem be van bugyolálva hideg vizes törölközővel, Szandra jégkockákkal próbál hűteni, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy ne fossam össze magam, mielőtt felkelek a földről és tovább indulok Köveskál felé.

Negyed óra alatt sikerül összeszedni magam és folytatom a csoszogást a káli kék kútig, ahol újra megfürödhetek, hogy erőre kapjak a Hegyestű megmászásához. Szandra megkérdezi, 10-es skálán mennyire vagyok kész, amire rávágom, hogy 15, de egy kis viccelődéssel erről is elterelem a gondolatot, majd megyek tovább. Épp hogy átérek a falun, mikor észbekapok, hogy a házilag készített zselém a kocsiban maradt, így egy 5 perces kényszerpihenőt beiktatok egy kombájn árnyékában, és felhívom Szandrát, hogy baj van, kell a szmötyi, jöjjön vissza. Szuper jól elbújtam a munkagép mögé, mert nem csak a nap elől rejtőztem el, Szandra is elhajt mellettem, így újra felhívom, hogy itt vagyok, de hát addig is pihenhetek, mindenben próbálom a jót meglátni, másként nem megy.

Hegyestűre felfelé kezdem érezni, hogy kellemesebb a hőmérséklet, ezt meg is jegyzem Szandrának, ő pedig mosolyogva eltitkolja, hogy valójában még 33 fokot mutat az autó hőmérője. Úgy látszik, ez már elég „hűvös”, mert új erőre kapva jókedvűen fordulok rá a lejtőre Szentantalfa felé.

A Tagyon birtokon vígan mulató, parfüm által illatozó násznép között átsuhanva hagyok bűzfelhőt magam mögött, amit biztos nagyon díjaznak, de én csak egy jót mosolygok rajta. A szentantalfai kútnál újabb zuhanyzás következik, én pedig leveszem a karszárakat, már nem igénylem a csuklómon a hűtést, inkább zavar az extra ruhadarab, mintsem az előnyeit élvezném. Mencshelyre az emelkedő ellenére már újra futva érkezem, hogy az utolsó, nem hivatalos frissítőpontnál átvegyem az útravalót, mielőtt a szemétégető melletti végtelennek tűnő nyílegyenes úton megcsodálom a fák mögött szép lassan elbújó utolsó napsugarakat.

Végre nem perzsel, végre nyugovóra tér, és eljön az én időm, ahogy Vöröstó felett visszatérek a reggel másik irányból már bejárt útszakaszra. A pécselyi elágazóhoz már fejlámpával érkezem, és mivel újra jól vagyok, nem is időzöm sokat, megyek is tovább Hidegkútra, hogy a Cseri-kastély völgyét elhagyva a szántóföldön szemügyre vegyem az ezernyi világító szempárt.

Nem érzékelem az idő múlását, tudom, hogy jóval hosszabb lesz ez a teljesítés, mint amire normál körülmények között képes vagyok, de ez most már egyáltalán nem érdekel, csak élvezem a nyugalmat és a természet csodálatos közelségét, és tudom, hogy most már semmi sem állíthat meg.

Hidegkút a nevével ellentétben egyáltalán nem hideg az esti órák ellenére sem, de tudom, hogy a Koloska-völgy már csak egy köpésre van innen, és ott mindig jóval hűvösebb van a pataknak köszönhetően. Mielőtt beérnék az erdőbe, átfut előttem egy borz, amit természetben már nagyon régen láttam, így nem is bánom, hogy megzavarta az őzek között töltött harmonikus csendet.

Már 11 óra körül járunk, amikor a Koloskához érek, ahol sátorral bulizó társaság zökkent ki az éber álmomból. Tudom, hogy már csak egy kis mászóka vár rám, aztán vége a napnak, ezért nem ülök le velük szalonnát sütni, de még sokáig hallom őket a Veszprémfajsz felé tartó emelkedőn, és végre a hasmenés sem kínoz. Pontosan éjfélkor érek a kálvária domb lábához, kapok egy utolsó puszit és egy utolsó kulacsot, ami már bőven elegendő egy eufórikus véghajrához. Itt már semmi sem zavarhat meg, még a vaddisznó sem, ami 3 méterre tőlem riad meg, még a darazsak sem, amik fészke mellett elsuhanok, még az utolsó 500m-en való kőben megbotlás sem, még a kalandpark elhagyatott parkolójában egy autóban szexelő párocska sem…

Ja de, ez utóbbi eléggé kiábrándító így a végére, de kit érdekel, MEGCSINÁLTAM!
MEGCSINÁLTUK!
Sehol egy lélek, nem terjeng izomlazító szag a levegőben, a szpíker hangja nem töri meg a csendet, nincs vörös szőnyeg és nincs ott a célkapu, de itt vagyunk mi, Szandra és én, és ezt is megcsináltuk, EGYÜTT!