A beszámolómat azzal kezdeném, amit a PUHT adott nekem: vasárnap reggel felkeltem, a helyükre kerültek bennem az érzések. BOLDOGSÁG-ot éreztem.
A történet valójában tavaly kezdődött. Szerettem volna ősszel elindulni egy 100 kilométer feletti versenyen, így rátaláltam a Hegyestű Trailre. Nem vagyok terepfutó, és korábban még terepversenyen sem indultam. Elkezdtem terepen is futni, és vettem egy terepcipőt is – bár abban 30 kilométer után már járni sem tudok. 😊 (de legalább van terep cipőm is 😊)
2025.október 4-én női negyedikként 14 óra 26 perces idővel értem célba. A verseny közben, az Eötvös Károly-kilátó környékén azonban hagytam, hogy mentálisan kizökkentsen az, hogy azokon a terepviszonyokon nem tudok futni.
Amikor megláttam, hogy lehet jelentkezni a Privát Hegyestű Trailre, rögtön arra gondoltam: jelentkezem, tudom én ezt jobban is teljesíteni. Sajnos most sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Sajnálom, ha csalódást okoztam, és őszintén bocsánatot kérek attól, akitől esetleg elvettem a lehetőséget.
Fél hétkor megérkeztünk a rajthoz. Minden szükséges dolgot bepakoltam a mellényembe, elindítottam a jeladókat és az órámon a track-et, majd 7 órakor a családom elrajtoltatott. Már az első kilométereken szembesültem vele, hogy mennyire más terepen futni úgy, hogy az ember az óráján követi a térképet. Korábban még soha nem futottam így. Kellett egy kis idő, mire hozzászoktam.
Egy nagyon forró hét után érkeztünk a rajthoz, de az időjárás aznap kegyes volt hozzánk. Délelőtt felhős, kellemes idő volt, én pedig szépen haladtam a terveim szerint.
A Fekete-hegy környékén aztán beletörődtem, hogy ez bizony nem igazán futható. Gondoltam, akkor túrázom, és egyszerűen élvezem, hogy ezen a gyönyörű kéktúra-útvonalon lehetek. Felmentem az Eötvös Károly-kilátóhoz, megöleltem az ölelőfát…
Csakhogy amikor kiértem az erdőből, még volt néhány kilométer hátra a következő pontig, ahol találkozhattam a kísérőcsapatommal. A vizem azonban már fogyóban volt, a felhők eltűntek, a nap pedig elkezdett égetni…
Valószínűleg itt kicsit kiszáradtam, és enyhe napszúrást is kaphattam, mert a Köveskál frissítőpontnál – 63,8 kilométernél – úgy lettem rosszul, ahogy futás közben még soha. Hánytam.
A következő tíz kilométerre csak sima vizet, rengeteg vizet 😊 és sótablettát vittem magammal. A fő az volt hogy hidratáljak, összekapjam magam, hogy utána újra el tudjam kezdeni a frissítést.
Aztán jött a rettegett 14 km-es szakasz, amiben még vannak nehéz hegyi szakaszok és még mindig meleg volt, de legalább már meg tudtam enni a gélt.
Mire a szakasz végére értem, majdnem este hét óra volt. A terveim szerint ekkorra már nagyjából a cél környékén kellett volna lennem.
Nos… nem voltam.
Szerencsére innen már könnyebb, jobban futható részek jöttek, és kezdtem összeszedni magam. Bele kellett húznom, mert egyáltalán nem akartam túl sokáig sötétben futni.
Hidegkútnál már feltettem a fejlámpát.
Aztán besötétedett.
Közben sajnáltam a családomat, akik valahol a sötétben vártak rám, és tudtam, hogy nagyon izgulnak értem.
Őzek keresztezték az utamat.
Én féltem.
Próbáltam hangosan zenét hallgatni, de a telefonomon nem töltött be a mobilnet. Nem néztem mást, csak az utat. Nem is akartam látni, mi van körülöttem.
Közben szorítottam a Temuról rendelt személyi riasztómat is. És bizony használtam is, amikor körülbelül öt méterre tőlem megjelent egy vaddisznó az út szélén. A vaddisznó szerencsére úgy döntött, hogy nem kíván velem együtt célba érni, és elfutott.
Na, akkor hirtelen a Temu volt a kedvenc webáruházam. 😂
Én pedig folytattam, futottam, ahogy még bírtam. Aztán egyszer csak megláttam a fényeket.
A Balatoni Élményparknál a kocsi reflektorával és a fejlámpa piros, villogó fényével jelezték, hogy ott várnak rám.
Kifeszítették a célszalagot, amit a nagylányom készített titokban, a férjem pedig felvette a speaker szerepét.
Nem volt célkapu. Nem volt tömeg. Nem volt hangos zene…
De ott volt a családom.
És olyan gyönyörű csillagos volt az ég.