Nekem a Balaton a Riviéra…
Magamnak akartam, egyedül, pályajelölés nélkül, az időmérés sürgetése és a mezőny húzása nélkül. Egy igazi ráérős, nézelődős, Balatont csodálós, önállóan tájékozódós, lélekfeltöltős futást akartam. Ezért jelentkeztem a privát teljesítésre a hivatalos verseny helyett. Na meg azért, mert így még bekerültem az első tíz (és első női) teljesítők táborába, ami valljuk be, igazán menő!
Szerencsémre az idei szeptember egyik utolsó szépidős hétvégéjét is sikerült kifogni. Felkészülésem alapos volt (tőlem nem megszokott módon a trekket bújtam, jelzésváltásokat memorizáltam, szakasztérképeket színezgettem, időket saccolgattam), a frissítő csapatot elláttam minden instrukcióval és egy nagy doboz útikajával. Szegények, csak a saját útravalójukat felejtették a szálláson, de azért a balatonfüredi Péklánynál volt idejük pazar reggelire, majd később Köveskálon egy jó ebédre.
A frissítő stratégiám elég egyszerű volt, a kajálást sose gondolom túl. Izó, víz, zselé, csoki, ropi, aszalt gyümölcs stb. vonalon mozgok, de azért készítettem két avokádós-salátás szendvicset is, amiket végül csak másnap reggel sikerült legyűrnöm.
A tájékozódáshoz most, szintén nem megszokott módon a mobilom mellett, az órámat is igénybe vettem. Nem szoktam tracket feltölteni rá, mert ez nem ilyen csúcskategóriás féltégla óra, ami ultrafutásokra van optimalizálva, tízóránként tölteni is kell menet közben (ellenben nagyon csinos nőies a csirkecsuklómon). Ennek következtében, 30km után már nem pittyegett cukin, hogy figyike most fordulj jobbra-balra-egyenesen. De azért a kis piros nyilacska szorgalmasan mutatta a helyes irányt, kivéve Hidegkút 2 után kb 20 percig, amikor annyira megzavarodott, hogy vissza akart küldeni még egy körre Nagyvázsony felé 😊 Leginkább a telefonomon lévő térképet használtam, na meg a találkozási pontokon néztük meg a következő szakaszt.
Kedvenc szakaszom a Balatonhenye-Szentbékkála rész volt (amúgy vágjátok, hogy Henye egyik részét Kütyünek hívják, hát zseniális), ez hozta a legtöbb technikás köves ösvényt, bár ezek sem voltak nehezek vagy meredekek. A Hegyestű igazán impozáns látványt nyújtott, ahogy közeledtem felé, de aztán jött a csalódás: aszfaltos autóúton kell felkocogni, kár érte igazán, még kilátás sincs, pedig csorgattam a nyálam a bazaltorgonákra meg a „csúcsélményre”. Utána viszont, Szentantalfa felett meg-megálltam, csak néztem és csodáltam a tájat, alattam a Balaton vizén megcsillanó napsugarakat, a szép egyenes sorokban ültetett és gondozott szőlőket, a kis takaros présházakat. „Kell egy hááááz…” – gondoltam.
De ahogy egy ismerősöm fogalmazott, ez mind szép és jó, de a nép vért, verítéket, szenvedést akar, mert sokkal izgibb ebbe tunkolni a popcornt, mint az uncsi „simán ment” teljesítésekről szóló élménybeszámolókba. Tehát. Szarvasbőgés. Az számomra kissé para volt. Az első ijedelem a rajt után rögtön másfél km-rel jött: előttem 10 méterre egy hatalmas szarvasbika ugrott ki a bozótból. Nem akartam elképzelni, mi lett volna ha az útjába kerülök. Valószínűleg fel se tűnt volna neki az 50 kilómmal való ütközés. Ezután a semmivel össze nem téveszthető bőgés hangja kísért sok helyen, főleg reggel, aztán naplemente környékétől végig, meg a párbajozó bikák agancsainak csattogása, egészen közelről. Reflexből és ösztönből énekelni kezdtem ilyenkor mindig. Zengett az erdő a „félős nyuszi csak a kalapban” dallamától, valahogy ez akadt be erre a napra. Nem baj, pont megfelelt. A lámpám fényében felvillanó szempárok megilletődve néztek vissza rám innen-onnan, még egy bagollyal is találkoztam.
És a gyomrom. Általában bármit meg tudok enni futás közben (najó, gulyást meg zsíroskenyeret alapból sem eszem, de a korábban felsorolt dolgokkal eddig sose volt gondom). Most nem. 70km-re elromlott valami. Émelyegtem, fura íz volt a számban, kajáról szó sem lehetett, az izót is csak apró kortyokban bírtam adagolni, lepedéket képezve a fogsoromon már zavaró volt az íze. Vizet próbáltam erőltetni leginkább. De tudtam, hogy van annyi tartalékom, van annyira ügyes a szervezetem, hogy ha a fejem azt mondja, ezt az utolsó negyvenötöt nafta nélkül hozzuk le, akkor úgy hozzuk le. Így is lett. Elnyomtam a nyűgöm, rácsodálkoztam a naplementére Hidegkút után, Koloska-völgy felé felkapcsoltam a lámpám. A mélypont után eljött a flow, 90-95-től újra könnyebb volt minden. Belefutottam az éjszakába, én, egyedül, a félős kisnyúl. Úgy éreztem, a Holdat le tudnám most hozni az égről. Persze mindezt hangosan énekelve, biztos, ami biztos 😊
A veszprémfajszi Kálvária tetején lőttem egy gyors képet, felnéztem még az égre, és utolsó lendülettel leszáguldottam, majd ráfordultam a piros sáv és piros pötty jelzésekre, hogy pontosan 13 óra és 45 perc után visszaérjek oda, ahonnan reggel indultam. Amikor az órám lelkesen zizzent, hogy befejezted a pályát, sikoltottam örömömben és azt kiáltottam, hogy dejó, hogy vége! Megcsináltam, megéltem, az enyém.
Köszönöm a lehetőséget!