Szombaton hajnali 2:30-kor keltünk!
Muszáj volt, mert egy hosszú út állt előttünk. Még egy 2 és fél órás autózás Csopakig. Legkésőbb fél 7-ig szerettünk volna odaérni, hogy legalább fél óra maradjon felkészülni. Gyors kávé, utolsó ellenőrzés, hogy megvannak-e a legfontosabb dolgok, amikre szükségünk lehet. Aztán indulás!
3 után sikerült is útra kelni. Persze, hogy nem emlékeztem a jeladóra. Beraktuk? Még Szolnok határában voltunk. Megállás, kutakodás, persze hogy beraktuk! Az út sima volt, 6 után érkeztünk a rajt helyszínére. Nagyon hideg, szeles idő volt. Rendesen fáztunk…
Volt idő mindenre a rajt előtt.
Nyugodtan össze tudtam készülni. A cipő kérdés volt egyedül, amin sokat gondolkoztam. Terepre terepcipő kell, állítólag! Vittem is egyet, de a hatalmas terepfutásban szerzett tapasztalatom miatt kb. 100 kilométer, ha volt benne. Nem mertem kockáztatni, hogy esetleg feltöri a lábam, vagy hólyagokat produkál. Ezért inkább maradtam a jó kis régi aszfaltos cipőmnél, maximum, ha nagy lesz a sár, akkor majd cserélek. Azt olvastam, hogy érdemes kamáslit is viselni az apró kavicsok miatt. Vettem is egyet, amikor a jeladókért mentem a Maratonman-ba.
Persze, hogy nem teszteltem le otthon! Azt sem tudtam, hogy hogyan kell felvenni. Egyértelmű, hogy sikerült fordítva! Komoly tervem nem volt, élvezni szerettem volna, és megélni az élményt. Nem vagyok tapasztalt terepfutó. Sajnos Szolnok környékén nem nagyon van lehetőség komolyan felkészülni egy terepultrára. Hegyeink nincsenek, de még csak dombok sem nagyon. Szinte kizárólag csak aszfalton futok.
Akkor hogy kerültem ide?
Még év elején kaptam időpontot a PUB-ra, és áprilisra a PULT-ra. Akkor beszéltünk róla a szervezőkkel, hogy van a PUHT is, de ők teljesen korrekt módon másoknak is szerettek volna lehetőséget biztosítani a privát teljesítésre. Ezért ezt elengedtük. De pár héttel ezelőtt hívtak, hogy nincs jelentkező erre a júliusi időpontra, ezért ha gondolom megpróbálkozhatok a teljesítéssel. Egy napig gondolkodtam rajta, mert tudtam, hogy ez nem az én pályám. De a PULT-on volt lehetőségem futni 30 kilométert a Börzsönyben áprilisban teljesen felkészületlenül. De volt benne valami, ami megfogott, ami magával ragadott. Kemény volt, de úgy éreztem hogy megy ez nekem… Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom ezt a terepfutást hosszabb távon is.
Az első kilométerek furcsák voltak. Próbáltam elkapni a ritmust, de nem igazán sikerült. Az aljnövényzet természetesen vizes volt rendesen. A cipőm már ekkor csurom víz volt. A kamásli persze lecsúszott a cipőről. De hogyan? Miért? Hogy gyárthat egy nagynevű gyártó ilyen gagyi minőséget? Aztán Veszpémfajsz-nál, ahogy a Kálvária-heggyel küzdöttem rájöttem, hogy fordítva vettem fel valószínűleg. És valóban! Mekkora szerencsétlenség vagyok! Innentől viszont meg sem mozdult, olyan precízen állt rajtam, mint “Katiban a gyerek”!
A feleségem Viki, és a lányom Anna voltak a kísérőim. Semmi extrát nem terveztünk. A track-en jelzett váltópontokon terveztünk mi is találkozni. Nagyon ügyesek voltak, és minden tervezett pontra odaértek időben. Tökéletesen frissítettek. Mindent kaptam, amire szükségem volt, sőt még többet is…
Futás közben teljesen elvesztettem az idő és a helyérzékem is. Ezt megelőzően még soha nem jártam ezen a környéken, ezért fogalmam sem volt, hogy hol járok, merre vagyok. A legtöbb energiát és figyelmet az óra és azon a track követése jelentette. Nagyon tartottam tőle, hogy el fogok tévedni, és az mentálisan biztosan rosszul hatott volna rám. Ezért állandóan ellenőriztem az útvonalat. De még így is sikerült néha elengednem magam, belefeledkezni a gyönyörű tájba élvezni, hogy itt lehetek, hogy itt futhatok. Csodálatos érzés volt. Elképesztően szép az útvonal! Nem is gondoltam, hogy ilyen fantasztikus a Balaton felvidék.
A települések, amelyeket érintettem futás közben… Mintha nem is Magyarországon lennék! Csodálatos házak, pazar panoráma… Szóval néha, vagy inkább gyakran be is néztem az útvonalat. De szerencsére az óra mindig jelzett, ezért komolyabb eltévedések nem voltak, inkább csak bosszantó korrigálások, rövid visszafordulások. Gyorsan teltek a kilométerek és a percek is. Szépen haladtam. Kicsit furcsa volt, hogy nem tudtam egyenletes tempót futni. Nehezen szántam rá magam, hogy az emelkedőket meggyalogoljam, pedig sokan ezt tanácsolták. Próbáltam annyit és úgy futni, amennyit csak lehet. Persze volt bőven olyan emelkedő, amelynek meg kellett adnom magam. De viszonylag gyorsan alkalmazkodtam. Rájöttem, hogy tök jól lehet alibizni itt. Emelkedő – sétálok kicsit. Sár van az úton – sétálok kicsit. Erőt merítettem, aztán csapattam tovább.
Az időjárás egyre melegebb lett, az erdő egyre párásabb…, de nem zavart. Teljesen komfortosan éreztem magam. A cipő és a zokni megszáradt rajtam, ezért nem is cseréltem. A kamásli menő volt… Nem is cseréltem ruhát. Abban fejeztem be, amiben elkezdtem.
Lövésem sem volt, hogy hogyan haladok, merre járok. Nem is akartam tudni, mert az felesleges terhet rakott volna rám. A csajok sem mondták soha, nem is kértem tőlük. Ahol gyalogolni akartam ott gyalogoltam, ahol lehetett futni, ott futottam. Ez így volt jó… Nem görcsöltem egy percig sem. Azt tudtam, hogy Köveskál környéken lesz a fele körülbelül, de még ebben sem voltam biztos. Teljesen jól éreztem magam fizikálisan és mentálisan is. A frissítéssel nem sokat bíbelődtem. A víz volt a legfontosabb. 2x fél litert vittem magammal mindig, és ez elég is volt a következő találkozóig. Óránként só tabletta, enni pedig csak alap, természetes ételeket. Szendvics, pogácsa, házi készítésű energiagolyó, paradicsom, sok-sok méz és persze kóla jégkockával amiért örök hála a feleségemnek. Talán ezt vártam a legjobban mindig a pontokon. Nagyon jólesett a melegben!
Balatonhenye előtt volt egy kis fennforgás. Éppen a köves, murvás úton ereszkedtem lefelé amikor hívott a lányom, hogy a jeladó szerint nem az úton vagyok, sőt valószínűleg le is vágtam egy jó nagy szakaszt. Basszus! Megálltam, ellenőriztem az órámat és volt nálam egy kis Garmin Dakota gps is. Minden rendben volt nálam, rajta voltam az úton. De egy kicsit nyugtalanított, annyira figyeltem és javítottam minden hibát, erre most a jeladó szórakozik. Mire leértem Balatonhenyére, már egy másik komoly levágást is jelzett. Na itt megborultam. De mentem tovább, kicsit kedvetlenül… A lányom közben megbeszélte Mukival, hogy a végén átküldjük az órám által rögzített track-et, és azon láthatja majd, hogy nem csaltam. Ezután megnyugodtam kicsit, sőt szerintem kicsit idegből is futottam. A …anyját a jeladónak.
Köveskálon egy kicsit hosszabb frissítés következett. Lemostam a sót a testemről, feltöltöttem a zsákot, ittam egy isteni kávét. Tudtam, hogy jön a Hegyestű nemsokára. Nem jártam még ott, de gondoltam, nem lesz könnyű. Végülis olyan volt, amilyenre számítottam, sőt megmondom őszintén sokkal brutálisabbnak gondoltam, de legalább megpihentem gyaloglás közben… Innen a táj, a panoráma gyönyörű volt. Pár percre azért néha megálltam gyönyörködni.
Ha már egyszer itt vagyok, akkor élvezzem ki a pillanatot, mert ilyet nem minden nap láthatok.
Szentantalfáig pazar volt az útvonal, nagyon eltudnám képzelni magam ott a szőlőültetvények között valami patent kis birtokon. Innen igazából eseménytelen volt az utam. Azért csak sikerült egyszer megbotlanom egy földből kiálló kődarabon. Szerencsére csak az árokba zúgtam be, nem törtem össze magam.
Gyorsan felpattantam, körbenéztem, nem látott senki! Futás tovább.
A Cseri kastély után még volt egy komolyabb emelkedőm, próbáltam megfutni, de nehezen ment. Az utolsó előtti szakasz több mint 13 km hosszú, ezért megkértem a csajokat, hogy ha lehet félúton a Koloska-völgyben találkozzunk még. Mentálisan sokat jelentene. Itt még egy utolsó flaskatöltés, és irány az utolsó tizen km. Itt már paráztunk, mert elkezdett szürkülni. Nem szerettem volna, ha a lányoknak este a sötétben kell manőverezni az erdei szűk utakon, ezért megbeszéltük, hogy megpróbálunk még világosban beérni. Tervezni könnyebb volt, mint végrehajtani. De jól haladtam. A Veszprémfajsz-i Kálvárián utolértem két bringást, akik hátra néztek, amikor mögéjük értem, és nyugtázták „csak egy futó”. CSAK EGY FUTÓ??? CSAK EGY FUTÓ?? kérdeztem tőlük. Egy ilyen nap végén csak egy futó? Jót mosolyogtunk ezen, mikor elmondtam nekik, hogy milyen nap van mögöttem és sok sikert kívántak.
Csak egy futó!!!
Innen viszont már örömfutás volt. Tudtam, hogy csak pár kilométer van hátra, és bent vagyok a célban. Még világos volt!
Nagy felhajtás nem volt. Rajtunk kívül senki sem volt a parkolóban. Befutottam és eldőltem, mint a rohadt nád! Elkészültem, de boldogok voltunk. Nehéz és ismeretlen volt számomra ez a fajta futás. Azt hiszem sikerült kiadnom magamból, amit csak lehetett. De abszolút nem tartom magam ezek után sem terepfutónak. Sokat kell még tanulnom, főleg a tájékozódás terén. Sok idő és energia elment a rutintalanságom miatt. Az élmény viszont, amit adott ez a nap, az mindennél többet ér! Egy fantasztikus élménnyel lettünk gazdagabbak ismét a lányokkal, amit nem vehet el tőlünk senki.
Köszönöm szépen a szervezőknek, hogy lehetőséget adtak nekem, és az idén már a 3. privát ultrámat teljesíthettem. Köszönöm, és örök hálám a feleségemnek és a lányomnak az önzetlenségükért, hogy feláldozták magukat értem azért, hogy maximálisan támogassanak és megadjanak nekem minden támogatást.