„ELVÉGEZTETETT” – János 19:30
A Privát Kihívás hívása
Sokéves futó és versenyző tapasztalatom alapján ma már pontosan tudom, hol érzem magam a leginkább elememben: a privát kihívásokon. Nincs külső zaj, nincs show, csak én vagyok és az út. Ez az igazi terep a belső harcokhoz és a személyes döntésekhez. Az őszi PUB után egyértelmű volt: újra (és újra) elindulok. Bár az aszfalt nem a kedvencem, az Ultrabalaton útvonala egyszerűen magával ragadó. A privát kihívások szabadsága, hogy én választhatom meg az időpontot, különösen vonzó. Mivel a meleget jól bírom, a július 19-i dátum logikus választás volt.
A Hit, ami a lényeget adja
Idén januárban egy mélyebb, személyesebb kapcsolatra leltem a Hittel és Istennel. Ez hozta el a legnagyobb változást az életemben: rájöttem, hogy sosem vagyok egyedül. Mindig van Valaki, akihez fordulhatok, egy Jó Atya, akire feltétel nélkül számíthatok.
Ez volt az első futás az életemben, ahol a félelem teljesen hiányzott. Csak boldogság, szeretet és öröm lakozott a szívemben. A felkészülés és a futás alatt is folyamatosan imádkoztam, hálát adtam az Úrnak, hogy itt lehetek, és futásommal képviselhetem Őt.
Az úton
A kihívás előtti éjszakát Balatonfüreden töltöttem, a kocsimban aludva. Ez már egyfajta rituálé, és maximális pihenést biztosít: nincs zaj, csak csend és nyugalom.
Reggel érkeztek a nélkülözhetetlen segítőim, Zsolti és Ervin. Nem tudom eléggé megköszönni nekik az idejüket és a támogatásukat! Gyorsan átbeszéltük a stratégiát, egy utolsó hengerezés, majd pontban 7:00-kor elindultam.
A futás alatt két egyszerű szabályt követtem:
* 60 percenként frissíteni.
* A tempó soha nem lehet megerőltető.
A kilométerek szépen gyűltek. Zsolti, a bringás kísérőm, és én kevés szót váltottunk – mindketten tudtuk a dolgunkat. Ervin autóval kísért, és körülbelül 18-20 kilométerenként várt ránk. Ő volt a „távolsági viszonyítási pontom”: mindig csak addig kellett tartanom a tempót, amíg meg nem láttam az autóját.
Az előrejelzések 11 és 18 óra között nagy meleget ígértek, erre felkészültem, és minden a tervek szerint haladt. Érdekes, de akár 42, akár 210 kilométert futok, 3 óra elteltével mindig jön egy mélypont. Ekkor megkérdezem magamtól, hogy miért is csinálom ezt, és legszívesebben hazamennék. Most csak mosolyogtam ezen a gondolaton, és futottam tovább.
Délután 4 körül értük el a Déli Partot. Ez volt a menetelés leginkább próbára tevő része. Sehol egy felhő, tűző nap, a hőmérséklet a csúcson. Olyan volt, mintha egy izzó parázzsal a hátamon futottam volna, és fizikailag is rendkívül megterhelőnek éreztem. Szerencsére a frissítésem jól működött, és a „nem erőlködős” szabálynak köszönhetően nem vittem túlzásba. Tudtam, hogy a naplemente meghozza a várva várt enyhülést.
Az eddigi próbáim (február, október) mindig kihalt pályán zajlottak. Most azonban élettel teli volt a Balaton! Strandolók, fiatalok, idősek, biciklisek, rolleresek… Olyan volt, mint egy méhkas. A legkülönlegesebb élmény éjfélkor volt, amikor Siófokon, az Aranyparton átvágtunk a bulizók hömpölygő tömegén, majd a kihalt utcákon folytattuk. Ez a kontraszt nagyon megérintett.
A szeretet ereje
Rengeteg tanítványom pihent a Balaton partján, és mindannyian az út szélén vártak. Éreztem a szeretetüket, ami folyamatosan töltött fel energiával. Sokan vártak és szurkoltak nekem: Gyenesdiás környékén a vonat füttyentett rám, a déli parton kisebb-nagyobb csoportok vártak, éjjel pedig egy kedves lány egy kutyussal. Nem tudom szavakba önteni a hálámat mindazoknak, akik gondoltak rám, vagy követtek.
Köszönöm Nektek!
150 kilométer után kezdtem lassulni igazán. Itt kezdődik az ultrafutás igazi mentális harca, és itt kapott központi szerepet a Hit. Dicsőség az Úrnak, hogy végig tudtam menni a maradék távon is!
Felkelt a nap, és már nem volt sok hátra. Aszófő előtt ismét egy nagyon mélypont jött, de ekkor a semmiből előrohantak a Gyerekeim, a Feleségem és a Sógorom. Nem hittem a szememnek! Ez maga volt a Csoda. Végtelenül hálás vagyok, hogy eljöttek. Nincsenek (és valószínűleg sosem lesznek) szavaim erre… Köszönöm, szeretlek Titeket!
Óriási energiát kaptam, így a kocsinál már meg sem álltam, csak futottam, ahogy a lábam bírta. Végül célba értem…
Nem volt nagy tömeg, nem szólt zene. „Csak azok voltak ott, akik a legfontosabbak, és akik végig mellettem álltak: a Családom és a Segítőim.” Ez a privát teljesítések igazi csúcspontja.
Hála
* Hálás vagyok az Úrnak, aki jó pásztorként vezetett utamon.
* Hálás vagyok a Családomnak.
* Hálás vagyok Zsoltinak és Ervinnek.
* Hálás vagyok neked, kedves olvasó, hogy időt szántál rám.