Bemutatjuk Gozony Gergőt a BKUBT 2020-as mezőnyéből, aki sikeresen teljesítette az embertpróbáló 110 km-ert, több mint 2 kilométeres szintkülönbséggel! Gratulálunk Gergő, idén is találkozunk a rajtnál! 😉
Ultrabalaton Trail 110 km 2381 m szinttel
“Szombat hajnalban még sötét volt mikor a versenyközpontba értem. Leparkoltam és elmentem finomítani a felszerelésemet a meleg váróba, mert kint szokatlanul hideg volt október közepéhez képest. Készítettem egy rajt fotót, majd beálltam a sorba forró teáért, ahol már szintén várakoztak egyéni, vagy páros versenyzők. Szerencsénk van, nem esik az eső és talán meg is ússzuk napközben, mert kieste magát a héten. Check in során ellenőrizték a felszerelés kötelező tartalmát: ami fejlámpa pótakkuval, kabát, mobil és izolációs fólia volt. Rajt előtt néhány perccel levettem a kabátot, lassan úgy is üzemi hőmérsékleten leszek. 3, 2, 1, rajt. Ütemesen átmegyünk a kapu alatt, a zene jó, motiváló, fel is pörget. Éppen pirkad, talán senki sem használt fejlámpát. Megyek a többiek után, követjük a szalagokat és egymást a kanyarokban.
A veszprémfajszi frissítőponton előtt csipog az órám. Letelt a harminc perc, ennem kellett. Nyomok egy gélt, a frissítési terv szerint. Az állomáson lecsipogják a chipemet és iszom egy pohár vizet, ami hideg, átvette a levegő hőmérsékletét, talán 8°C-os lehet. Innen enyhén lefelé visz az út. Próbálunk belegyorsítani beszélgetés közben, majdnem tovább is megyünk egy kanyarban. A Koloska-völgyet jól ismerem, gyakran futottam itt edzőtáborok alatt. A ponton a kötelező menetrend, csippantás és ivás. A völgy vége nagyon meredek és saras is. Megfutom. A sár nem csúszkálós, inkább ragadós, így a cipőm egy kicsit nehezebb lett. Tíz-tizenöten oda-vissza előzgetjük egymást, ki meddig frissít, vagy nyomja meg a lejtőket. De még sok van előttünk, kár lenne erősködni. A hidegkúti frissítőponton ismét iszom egy pohár vizet, és beszélgetek néhány mondatot Veráékkal. Itt már nagy a nyüzsgés, sok váltós csapat várakozik a futóikra. A település után az út vízmosta és nagyon köves, lefelé menet nem esik jól a lábamnak. A Gellás műúton fennakadás nélkül át tudok menni, innen a Kis- és a Nagy-Gella következik, majd a Cseri kastélyon futunk át. A Pécsely-Tótvázsony útelágazás frissítőpontjáig már lefelé visz az út. Itt ismét chip ellenőrzés és egy pohár víz elfogyasztása a feladatom. A műútról hirtelen balra be kell menni az erdőbe. A turistaút egy nyomon megy. Valahogy ezeket jobban szeretem, mint a két nyomos utakat, számomra ezek az igazi turista utak, ahol csak gyalogosan lehet közlekedni. A Zádor várnál az út igen vadregényes, a hirtelen kanyarokkal. Itt már jártam, ugrik be egy-két kép a múltból. Hihetetlen az emberi agy, ahogy megőriz mindent és elő tudja hívni, amikor kell. A Hideg-hegyi menedéknél egy jurta és három birka állt magányosan, majd a mezőről a fák közé befutva két nyíl is fogadott minket. Az egyik egyenesen előre mutatott, a bal oldali úton lévő pedig felénk irányult. Itt kezdődött meg kb. ötven kilóméteres körünk, ahova majd vissza kell érnünk. Vöröstóra kiérve a frissítőállomás előtt a település főutcáján kell futni. Ez az első melegételes pont 32,5 km-nél. A választékból a krumpli leves vonz. Amíg elkészül, lenyújtok és megtöltöm a kulacsaimat vízzel, mert azok is kiürültek. Magamhoz képest sokat pihenek. A leves és egy szelet kenyér után, felkerekedem. Sétával kezdek és legalább öt percig gyalogolok. A futást nehéz elkezdeni a kihűlt izmokkal és a szél is felerősödött, illetve nincsenek fák, amik megvédjenek ellene.
Ezen a versenyen azt gyakoroltam, hogyan viselkedik a szervezetem, ha időszakonként megállok és bele pihenek, bele gyalogolok, de a köztes részeket gyorsabban futom. Persze mindent tervezetten, főként az étkezésekre fókuszálva és a terepviszonyokat figyelembe véve. Minden harminc percben ennem kellett, összesen harmincszor. Ebből 13 frissítőponton feladott étel volt, a többi magammal vitt gélekből és szeletekből fogyasztottama el. A géleket négy csomagba csoportosítottam a hátizsákomba. Amiket felhasználtam az adott szakaszon, azok az övtáskámba kerültek, a többi várt a sorára a táska mélyén.
Nagyvázsonyig aszfalton kellett futni, a várnál készítettem egy fotót. Már elégé szétcsúszott a mezőny, a váltósok gyorsan elmentek mellettünk, így többnyire egyedül futottunk. Innentől nehezebben ment fejben, haladtam, de nem akart elérkezni a maratoni táv. Csend volt, üresség volt bennem is. A vigántpetendi frissítőnél ittam megint egy pohár vizet. A kísérők lelkesítették, buzdították a futóikat, feladták az újabb adagokat. A murvás úton hosszan kellett futni. Eleinte lejtett, de voltak benne emelkedők is. A maratoni távot öt óra öt perc alatt tettem meg, 890 méter szinttel. Ez valahogy feloldott. Balatonhenye előtt megelőzött András, mint utólag kiderült. A váltóponton beszélgettünk is egy keveset. Az állomáson kedvesek voltak a segítők, kérdezték mit kérek, de én csak vizet ittam. Egy kiránduló a kék-túra egy pontján pecsételt. Oh bakker, én is hozhattam volna a füzetünket. 50 kilit hat óra öt perc alatt teljesítettem. Minden rendben volt, minden rendben ment. Nem fájt semmim, friss voltam. Nem voltam éhes, nem voltam különösebben szomjas sem. Továbbra is ismétlődött a domborzat fel-le ritmusossága. 52 km-nél négyen verődtünk össze, 10-20 méteres követési távolsággal és sikerült benéznünk egy kanyart. Na, ez egy kilinkbe került. Fekete-hegynél egy nyomos volt az ösvény ismét. A bazalt tömbök több helyen kiálltak a földből. Ez nem igazán esett jól, kicsit lassítottam, úgy lépdeltem át a köveket. A váltók gyorsabb futóit félreállva elengedtem. Az Eötvös Károly kilátó keresztgerendáját megpaskoltam és mentem is tovább. Elértem a féltávhoz, kicsivel több, mint hét óra alatt. Ez még kb. a tervezett idő, de a végén fog eldőlni, amikor már sötétben kell majd futni, milyen tempót is tudok majd hozni. Az út egy darabon mezőkön, szőlősök között vezetett. Néha a Balatont is megpillantottam. A Nap is ki-kidugta arcát a felhők mögül és ez kellemesen melegítettem a testemet. Ha össze kellene foglalnom, akkor rövid kivételekkel péntek estétől, vasárnap reggelig fáztam. Futás közben pont határeset volt. Fáztam, de nem annyira, hogy a kesztyűmet, vagy a kabátomat fel kellett volna vennem. Még egy réteg meg már sok lett volna. Köveskálnál ismét töltöttem a kulacsokba és elővettem egy újabb gél-szelet csomagot. A műút után Hegyestűhöz kanyarodtunk fel. A harminc perces evési ciklusokat, néha a terephez igazítottam. Ha lehetett futni síkon, de láttam, hogy kb. 5 percen belül emelkedő jön, akkor kitoltam az evésidőt, amíg elértem az emelkedő lábához. Így volt ez most is. Elmajszoltam egy gélt, ittam és utána sétáltam. 13%-os volt a tábla szerint a meredekség. Jobbról csörtetést hallottam és egy pillanat múlva egy kisebb szarvascsorda vágtatott át az úton előttem. A parkoló után az út már lejtett.
Szentaltalfán volt a második meleg ételes frissítőpont. Megérkezés után, nyújtottam, ittam, kértem egy levest és beszélgettem a többi egyéni futóval. A személyzet nagyon kedves volt, minden óhajunkat lesték. Gyalog indultam tovább, közben Tibivel beszéltük meg miért is csináljuk ezt az egészet. Majd azon kaptam magam, hogy megint egyedül vagyok. 80 km körül véget ért a kör és becsatlakozott az útvonal abba a szakaszba, amin ide jöttünk. Nem volt már hátra csak 30 km. A Pécsely-Tótvázsonyi frissítőpont már ismerős volt. Itt meg volt a második maraton is 5 óra 46 perces idővel és 920 méter szinttel. Megnéztem az órám érkezési funkcióját és este tíz óra előtti befutót becsült. Nyújtottam, ettem banánt, ittam egy kólát és megtöltöttem a kulacsokat. Előkészítettem a fejlámpát és lecseréltem emiatt a sapkámat. A csősálat is felvettem, ami a felfelékben még melegnek is bizonyult. Az első meredek szakaszon még gyalogoltam, nem kapcsoltam be a fejlámpát, éppen csak szürkület volt. Fejlámpa fényénél még nem futottam – ez is a verseny célja volt, hogy ezt gyakoroljam. Régebben a hegymászásnál használtunk hajnalban fejlámpát a beszállások eléréséig, esetleg a sziklamászó út alsó részében. Furcsa volt sötétben futni. Furcsa volt az is, hogy elvileg mindennek ismerősnek kellett volna lennie, de új arcát mutatta a természet. Az iramom egy kicsit visszaesett, mert óvatosabb voltam, a fenének kell egy sérülés. A szalagokon elhelyezett fényvisszaverő részek szentjánosbogaranként mutatták az utat. A Gella műútnál gyorsan átmentem, majd felfelé ugyancsak sétáltam és ettem. A hideg hegyi pont a zenéről már messziről hallani lehetett. Egy szelet kenyeret, kólával elmajszoltam a meredek betonúton. A település után balra kellett bemenni az egyik utcán az erdőbe. Innen már azt vártam mikor bukik át az út a Koloska-völgy tetején és fog újra lejteni. Az első rész igen meredek volt, de a sár reggel óta felszáradt és nem csúszkáltam annyira. Ennek ellenére lépésben kezdtem, majd váltottam át futásra, ahogy enyhült a meredekség. A Koloska-völgyben erős fenyőillat volt, ezt szeretem a legjobban. Az ösvény enyhén lejtett. Próbáltam tempósan futni, de mégis óvatosan. A frissítőállomás körül fáklyák égtek, illetve volt egy nagy rönkökből álló parázsló tábortűz is. El is neveztem magamban az állomást tűz pontnak. Nem éreztem a tűz melegét, de a látvány átmelegített. Amíg séta közben megittam a pohár vizet, elértem a kis hídhoz, amin fel kellett balra kanyarodni az utolsó emelkedők egyikére. A hátam mögött lévő fák lezárták a frissítőállomás fényeit, így egy pillanat alatt sötét lett. Csillagos volt az ég. Városi szemmel durván csillagos. Megálltam egy pillanatra, lekapcsoltam a fejlámpámat. Látszott a Cassiopeia duplavé alakja, az Orion a kardjával. Magamba szívtam a látványt és a hideg nyirkos nyirkos levegőt. Mögöttem van már több mint tizenhárom óra futás és ugyan olyan tudatos voltam, mint az első lépéseknél. Meg van a 100 km is. Tempóm jó, még több mint egy óra futás, de az este tíz előtti beérkezés nem változott. Veszprémfajszig enyhén felfelé visz az út. A frissítőponton ellenőrzik a chipemet. Nem kérek semmit, mert az előbb ittam, a kulacsaim tartalma kitartanak a célig. A váltók várakozó tagjai az állomás fényeinél gyülekeznek. Néhány buzdító szó kíséretében utat engednek. Sokat kell betonon futni, már nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Jó mert, nem kell a tájékozódásra figyelni, de keményebb a lábamnak az aszfalt. Az utolsó szakasz következik, már egy órán belül vagyok. Az órám mutat még egy piket, de valahogy nem akar elérkezni. A lábaimban érzem, hogy felfelé megyek, de nem igazán látom a sötétben, csak a körülöttem lévő 10-15 métert. Egy kanyart eltévesztek, de talán 200 méter a felesleges erőkifejtés. Fél órán belül vagyok, meg lesz a tíz óra előtti befutó, ezzel a tizenötórán belüli teljesítés. Az órámat átállítom térképes útvonal követési módra, már nem akarok egy lépéssel sem többet menni. Néha egy-egy hangfoszlányt elkapok a versenyközpontból. Az utolsó mező ismerős reggelről, látom a célkapu fényeit is. Elhaladok a leparkolt autók mellett. A kordon bejárati részét majdnem eltévesztem, de segítenek a helyes irány megtalálásában. Az utolsó chip kontrol és a speaker mondja is a nevemet. A célban a nevemmel ellátott szalagot feszítenek ki, amit átszakítok. Elkészülnek a célfotók, az érmet a nyakamba akasztják. Leállítom az órát. Beértem, megcsináltam.
Rámtört a fáradság, de ennek ellenére első dolgom felvenni a kabátom és lenyújtani. Robotos mozgással elmegyek teáért és levesért. Annyira fázom, hogy egész testemben remegek. A teát és a levest nem tudom egyszerre vinni, anélkül hogy ne ömölnének a kezemre. Valaki megsajnál (jaj) és segít a levest elvinni az asztalhoz. Beér Tibi is. Ő is megcsinálja a beérkezés utáni szertartását, majd újabb teák mellett sztorizunk az asztalnál az aznapi történésekről.”