“Gondolom nem árulok el titkot azzal, hogy a Balaton Felvidék terepfutó szempontból nem a szivem csücske…számomra ez a tájegység nem kellően vadregényes, nem kellően zord, nem kellően rettenetes és főleg: nem kellően Börzsöny…most mégis izgatottan toporogtam Csopak fölött a rajtban…klasszikus könnyed terepes bőszázas, pirkadattól alkonyatig pont befér, jórég futottam ilyesmit.
Kíváncsian vártam hogy fog menni…az utóbbi bő egy évben vagy rövideket mentem, vagy retteneteseket, a kettő között hatalmas űr tátong, na pont ezt az űrt töltötte most ki a Privát Ultrabalaton Hegyestű Trail…vártam már az indulást, nem a katartikus élmény miatt, ahhoz ez a fél napos menet kevés, hanem hogy mire vagyok most elég ezen a távon…nem szeretem az indulás előtti utolsó perceket, félórát, feszültnek érzem magam, nem komfortos ez az érzés, inkább mennék már…így volt ez most is, szerencsére jól ismerem magam, tudtam, hogy abban a pillanatban fogok kisimulni, amint búcsút intek az ottmaradóknak…hosszabb távra sose tudok tervezni, kivétel nélkül mindig az első pár kilométeren dől el hogy fog menni…ha azt érzem ez nem az a nap, akkor kár is vicsorognom, úgyse lesz jobb, ilyenkor kirándulósra veszem a figurát, jóvanazúgy, holnap is lesz háború, nem ma kell meghalni, ha meg a rajt után fél órával az első hosszabb lejtőn meglátom hogy nincsak , ott gurul a gyógyszerem, akkor meg az van, hogy nem állít meg már semmi aznap…így megy ez.
Szombaton elgurult…a Balaton Felvidéken amúgy se nagyon van kifogás, ha jól mennek a dolgok akkor futni kell itten basszameg, az emelkedők nem elég hosszúak, a lejtők nem elég technikásak kifogáskereséshez…ezen a napon nem is volt szükségem ilyesmire, kizárólag akkor lassítottam ha nagyon muszáj volt, megállni pedig csak a legvégső esetben álltam meg.
Egy ilyen megállásra pontosan emlékszem, ott képtelenség volt lendületből továbbfutni…Pécsely felett a Hideg hegy napsütötte déli oldalában egy csodálatos kis ház csodálatos kis teraszára hívatlan vendégként bepofátlankodtam, arcomat a Balaton és a már magasan járó nap felé fordítottam, néztem a szőlősorok között játszó kölyköket, meg a Balaton égszínkarszt-vizét, hallgattam a rügyek pattogását a hirtelen támadt szélcsendben és arra gondoltam, hogy ha egyszer megnyerném a lottó ötöst, akkor vásárolnék egy palack Gere-féle cabernet sauvignont, bebasznám a hónom alá, felbandukolnék ide, a Hideg hegy alá, bekopognék a frissen fehérre mázolt faajtón, kedvesen megkérdezném, hogy mi az az összeg amiért most azonnal elhúznak innen a vérbe az összes cókmókjukkal együtt (leszámítva természetesen egy dugóhúzót meg egy talpas poharat), befeküdnék a nyugágyba, törölném magam a Facebookról és csak bámulnám az életet.
Hosszasan.
Ezen lamentáltam ott Pécsely felett a márnemtél-mégnemtavaszban, az arcomat melegítette a magasan járó nap, a hirtelen támadt szélcsendben pedig eszembe jutott, hogy nem is lottózok… meg aztán amúgy is utol kéne érnem az elgurult gyógyszeremet, úgyhogy meghúztam a kulacsomat, idegállapotba helyeztem magam, arcomat nyugat felé fordítottam és elhúztam a vérbe az összes cókmókommal együtt.
Jópár órával később amikor bőszáz kilométernyi önfeledt, holtpont nélküli örömfutás után végül a célban a kezemben szorongattam a tekintélyes méretű kupát, amin a nevem állt, arra gondoltam, hogy pontosan ugyanolyan boldog vagyok, mintha ott bambulnám az életet még mindig Pécsely felett a Hideg hegy oldalában…azt csinálom amit szeretek, lerohadtak ugyan a lábaim, de amikor két óra múlva otthon majd befekszek az ágyba akkor azt fogom tudni mondani:
“Na ez egy fasza nap volt.”
Ha kivánhatok nektek most valamit, akkor az az lenne: legyen néha ilyen napotok, amikor minden futólépés öröm, amikor a lerohadt lábaitokkal hazaérve ti is azt mondjátok: “Na ez egy fasza nap volt.”
…mert ugye lehet itten okoskodni, pulzuspánttól szénhidrátgrammokom át az eredménylistákig, meg minden, de legvégső soron ez érzés az, amiért megéri csinálni ezt a “szart”.