Ott kezdeném, amit többen is kérdeztek, hogy miért most megyek? Pláne ekkora hóba, rossz időben, sárban stb…Hááát röviden az a válasz, hogy nem én választom ugyebár az időpontot. Vagyis de, tavaly decemberben amikor jelentkeztem, választottam az idén augusztusi kellemes melegnek ígérkező dátumot. Aztán ezt dobta a gép (vagy a szervezők gondolták azt, hogy a PUB és PUTT perzselő versenye után legyen valami más)…lett…
Eljött a november 22. Ott álltam a rajban. A két autós kísérőm, segítőim Rita és Balázs is izgatottan várták, hogy húzzuk be a mai napot…
Az előzményhez hozzá tartozik, hogy két héttel korábban bejártam az útvonalat. Mivel még nem voltam ezen a versenyen úgy gondoltam, nem akkor kéne szembesülni az esetleges track hibákkal, útvonal bizonytalanságokkal, amikor más dolgom is lesz, mint az útvonal keresgélése. Ezért egy 4 napos tihanyi relax kiruccanás keretében 3 nap alatt kényelmesen befutottam a távot. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, márcsak azért is mert különben nem láttam volna az útvonal szépségét és a táj gazdagságát. Gyönyörű ősszel az erdő és ez az útvonal majdnem végig sok izgalmat és szépséget rejt. Megmondom őszintén nem gondoltam volna, hogy a Balaton-felvidék ezen része ilyen változatos és részletgazdag. Sokkal unalmasabbnak gondoltam előzetesen.
Az útvonal végig jól jelzett, könnyű követni a tracket, jó felkészüléssel (és jó időben) végig futható, kellemes kissé hosszú emelkedők, de nem meredek kaptatók vannak az útvonal során. A pályabejárást szép tiszta időben kellemes időjárási körülmények között póló és rövidnadrágban toltam le. Úgy voltam vele, hogy nagy gond nem lehet a 2 hét múlva esedékes privát versenyen sem. Az idei 6 db 100 km feletti és a több rövidebb verseny, valamint az edzésnek futott távok jó alapot biztosítottak a PUHT teljesítésére. Nem láttam komoly akadályt, tekintve, hogy az útvonalat papír alapon is végig néztem, kijelöltem a frissítő pontokat google-on, élőben, rögzítve, leírva, kinyomtatva stb.
Terv szerint végig futva – a gyomromat kímélve – csak folyékony és gél állagú frissítésre támaszkodva tolom le ezt a 115 km-t. A verseny előtti napok időjárását elnézve azért készültem minden eshetőségre. Biztos, ami tuti 3 ultra terepcipő bekészítve több váltás ruha és futószett betéve. Forró tea és meleg leves a termoszokban. Gélek betárazva, izo bekeverve, kötelező felszerelés zsákban. Nem lehet semmi probléma…egyedül az időjárás okozhat meglepetéseket…na de ez mégsem a Börzsöny, vagy a Mátra, nem lehet kemény a terep…gondoltam…hiába ultrafutó vagyok…nem jós…
Szóval ott álltam a rajban, 7.00 volt. Csináltunk még egy indulós selfit, az egyen Orosi Team sapkában, hála Ritának, aztán indulás.
Kissé havas volt a táj, de csak annyira, hogy széppé tegye az összképet. Összesen 11 frissítő állomást terveztünk a 115 km alatt, a 12. már a cél. Nem sietve, de jó tempóban kezdtem és jól is esett a reggeli hidegben a 3 vékony réteg ruhában való futás. Vízhatlan cipőben (Hoka Speedgoat 6 GTX) indultam, mert úgy ítéltem meg, a hófoltokat látva, hogy lehet egy két vizesebb rész. Aztán ahogyan fogytak a kilométerek úgy tűnt, hogy bár figyelni kell a terepre, ennyi hóval még jól futható és haladós lesz a mai nap.
Egészen 64 km-ig Köveskálig ment minden, mint a karikacsapás. Hála a kísérőknek, a szép tájnak és a jól futható szakaszoknak jó hangulatban és haladósan telt el a nap nagy része. Igaz 51,5 km-nél, Balatonhenyénél elkezdett szállingózni a hó, de nem cseréltem ruházatot, gondoltam elég még a szélkabát, nem lesz ebből komolyabb havazás. Így hát mindenki tette a dolgát. Én futottam, a kísérőim a megbeszélt helyeken vártak és profin adagolták a frissítőt. Közben lecseréltem a cipőmet, mert bár elvileg vízhatlan, de azért a sok óra latyakos sárban futást (Ő sem) bírja. Váltottam egy szárazra (HOKA Tecton 3) ami szép időben sziklás kemény terepen szuper. Na ez nem az a nap volt…
Köveskálnál még csináltunk pár selfiet, Balázs megcsinálta a szarvasos képet a napi beszámolóhoz, feltankoltam és irány a 74 km-nél lévő Szenntalfai frissítő. Ez volt az a szakasz, amit a leghosszabbnak éreztem. Pedig toltam neki ahogy bírtam. Egészen jól is ment. Úgy tűnt 14 órán belül meglehet ez a mai móka. De aztán az idő kezdett zordabbra fordulni. 2-3 óra masszív hóesés után már szép hófehér lepelbe búrkolózott a táj és kezdtek összemosódni az utak a horizonttal. Egyre jobban kellett figyelni minden lépésre és persze folyamatosan pislogtam az órámra is, ahol az útvonal trackje pörgött. A futócipő is hamar megadta magát és engedte be az olvadt hólét, ami persze – kamásli ide vagy oda – fentről is befolyt és hideg pocsolyaként gyűlt össze újra, hogy aztán talán így serkentsen gyorsabb haladásra.
Szentantalfánál visszacseréltem a GTX Hokát ami hála Rita áldásos szárítós trükkjeinek ismét száraz állapotba került. A kísérőknek sem volt azért olyan irigylésre méltó dolga. Ebben az egyre zordabb időben kellett várakozni. Próbáltam időben szólni mikor érkezem és néha, hogy mit készítsenek, hogy ne keljen a hidegben ácsorogni sokat feleslegesen, de még így is a remegő kezekből vettem át a forró teát.
Piszok jó érzés volt a száraz zokniban és száraz vízhatlan cipőben neki vágni a maradék 40 km-nek. Igaz a zokni és cipő csere közben szinte elfagytak az ujjaim, mert a folyamatosan hulló hó mellett erősen tombolt a szél is. Komolyan megfordult a fejemben, hogy megkérem a segítőim kössék már be a cipőmet helyettem…de azért mindennek van határa…Így hát indulás után volt egy kemény negyedórám mire életet leheltem az elfagyott ujjaimba, ami után ismét fájdalmas negyedóra következett, mert beindult a vérkeringés és kegyetlenül szúrt égetett a kézfejem. Na de közben azért haladtam is. Kezdett besötétedni és az egyre nagyobb hóban és sűrű hóesésben nehezebbé vált a tájékozódás.
Mikorra már éppen kezdtem jobban érezni magam, a száraz cipőmben, átmelegedett kesztyűmben, értem fel egy fennsíkra, ahol gyakorlatilag 0 volt a látótávolság. A havat vízszintesen fújta a tomboló szél az arcomba. Az órák óta tartó hóesés miatt semmiféle nyom nem volt, az utat vastag hó borította. A sötétben és a sűrű hóesésben semmit sem lehetett látni. Na itt kellene futni! Futni! Szétnézve azt sem tudtam merre kell menni, nem, hogy futni. Ilyesmi dolgokkal mulattam az időt, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy 14 km-t kell megtenni a következő, 88 km-re lévő frissítő pontig. A csuklómon lévő órámat a szemem elé emelve szorosan nézve a tracket próbáltam haladni a bokáig, de olyakor egy-egy komolyabb hóátfúvásos szakaszon, térdig érő hóban. Mondanom sem kell mennyire vártam, hogy végre megpillantsam, a fák közül előbukkanó frissítőim autójának lámpáit. Balázs kocogott elém a műúton és mondta, hogy a jobb oldalt az árokba csúszott autó még nem a várt frissítőm állomása. Azt nemsokára a Tűzoltóság fogja kivontatni. A közutakon is egyre keményebb volt a helyzet, sajnos több autó is az árokban kötött ki, a heves hóesés és szél miatti látótávolság csökkenés és csúszós utak miatt.
Mondtam, hogy kivételesen lehet, hogy beülnék a kocsiba, átcserélni a szétázott zoknimat. Szinte sírni tudtam volna örömömben – ha nem fagyott volna rá az arcomra – hogy a meleg autóban vehettem át a zoknim, ami miatt nem fog ismét elfagyni a kezem. Elképesztő jó érzés volt. Persze utána kiszállni a sarki körülmények közé már nem annyira. De akkor már nem igazán tudott volna megállítani az addigra megszokottabbá való küzdelem az elemekkel. Még 1-2 kép a kedves hó graffitik mellett, aztán irány a 96 km-re lévő találkozási pont.
Ez egy rövid, de combos szakasz volt. Jó időben szépen futható, erdő melletti, illetve szántóföldek között vezető földutakon lehet szúrni neki. Na ez most kicsit másképpen volt. A szántóföldekről összevissza kupacokba fújta a havat a szél és az utat egyáltalán nem lehetett látni. Csak néha látszott ki egy nagyobb fű vagy gazcsomó mutatta merre lehet az út széle. Próbáltam azokon ugrálni, mert az nem süppedt be térdig. Jó móka volt. Vagyis lehetett volna, ha nem számítjuk, hogy ez azért mégiscsak egy futó verseny….volt…még reggel.
Hidegkútra egészen jó kedvel érkeztem, tekintve, hogy lehetőségem nyílt ismét száraz zoknit cserélni (a meleg autóban). Gyorsan feltankoltam és robogtam tovább, mert nem akartam már húzni nagyon az időt. Különben is megígértem még előző nap, hogy éjfélre biztosan beérek. Amihez azért menni kellett, figyelembe véve a körülményeket.
Az utolsó frissítő állomásig, Veszprémfajszig már gyorsan eltelt az idő. Ennek a 13 km-es szakasznak az első fele jobban futható úton, de persze szűz hóban volt. Míg a második része abszolút nem haladós erdei ösvényeken haladt. „Hála” a favágók áldásos munkájának abszolút nem lehetett látni az ösvényeket. Jó időben is nehéz a levágott ágak miatt megtalálni a helyes utat, de amikor mindent belep a hó akkor a keresztben fekvő ágak miatt nem látni merre kellene menni. A track persze mutatja, de néha nehéz volt hinni neki, hogy nem csak engem akar-e szívatni a Garmin és direkt küld be a legsűrűbb és leghavasabb részekbe. De aztán átverekedve minden elértem az utolsó találkozási ponthoz. Innen egy laza havas, latyakos 6 km a célig és megvagyunk. 16 óra 28 perc. Volt egy kis örömködés, fotózkodás, aztán gyors öltözés és be a meleg kocsiba.
Az elején azzal kezdtem mit kérdeztek sokan a PUHT kapcsán, „hogy miért most?”. A végén azzal zárom, amit viszont mindig kérdeznek, hogy „Miért jó ennyit szenvedni? Mi a jó ebben?”. Ebben? Semmi.
Na de utána, amikor vége van és beérsz a célba, vagy haza, vagy akárhova megérkezni.
Az az érzés.Amikor a legapróbb dolognak is úgy tudsz örülni, hogy hálát érzel iránta mélyen a szívedben. Legyen ez egy mosoly, egy meleg tea, egy finom étel vagy éppen egy forró fürdő. Amikor nem érzed természetesnek, hogy meleg ágyban alhatsz. Amikor öröm jár át mert száraz ruha van rajtad és nem kell fáznod, dideregned.
Amikor egy mozdulattal felcsavarod a termosztátot és meleget varázsolsz otthon. Amikor van otthon!
Amikor csak benyúlsz a hűtőbe, kiveszed a hideg ételt és két perc alatt megtudod melegíteni. Amikor van étel!
Amikor úgy gondolsz a sajtburgerre, hogy nehogy már „olyan szemét” kaját egyek, miközben lehet, hogy pár nappal előtte a versenyen, még szinte ölni tudtál volna, ha csak rágondoltál (na azóta sem ettem).
Ezeket a dolgokat nehéz szemléltetni, átadni, elmondani, leírni. De hiszem, hogy általuk többek leszünk és jobban értéklejük a „normális” életünkben a hétköznapi dolgokat….csodákat.