Teljes mértékben nem tudtam mi is az, amire vállalkoztam a PUHT-val. Az év elején még csak egy dátumot és nyers számokat jelentett a leküzdésre váró táv és szint. Aztán apránként elkezdtem összerakni mi hogyan is legyen. Csak remélni tudtam, hogy minden úgy fog működni, ahogyan kell.
Kísérőmmel, a Bősi Futóklub elnökével, Király Matyival már pénteken útra keltünk, hogy elfoglaljuk a szállásunkat Veszprémben. Az esti vacsora közben megbeszéltük a másnapi részleteket, ami a frissítést, a találkozási pontokat illetve a táskámban uralkodó rendszert illette.
Szombaton időben keltünk, hogy 6:30-ra biztosan érkezzünk ki Csopakra, a rajt helyszínére. Amit lehetett előre elkészítettem, ezért volt bőven időm körülnézni és meghatározni, hogy merre is fogok elindulni.
Elmondhatom, hogy frissen és felkészülten álltam az ismeretlen előtt. A minimális terepfutói tapasztalom, ami annyiból állt, hogy tedd azt, amit az előtted lévő csinál, most nem volt alkalmazható. Így már a legelején tudatosult bennem, hogy az útvonal követése folyamatos odafigyelést fog igényelni tőlem és ebben nem számíthattam másra csak magamra.
Az első néhány kilométeren legalább a környék ismerős volt, ha más nem is. Próbáltam lassan, visszafogottan futni és figyelni az óra jelzéseire is. Veszprémfajsznál érkezett el az első eset, amikor nem a helyes utat választottam. Ezt a legfeljebb 50 méteres kitérőt hamar korrigáltam és elindultam felfelé a kálvária felé. Nem sokkal ezután értem oda az első frissítéshez. Itt és ekkor bizonyossá vált, hogy nemcsak én vagyok a helyes úton, hanem Matyi is, vagyis minden oké.
A következő szakaszon már kezdtem ráhangolódni az irányra, a turistajelzések is segítették a tájékozódást, pozitív visszajelzésnek éppen elég volt látni őket. Ezen a részen már találkoztam néhány akadállyal, pár helyen kidőlt fák állták az utamat, amelyeken megkerülve vagy megmászva lehetett átjutni.
Jól éreztem magam és tudtam azt is, hogy jól is haladok. Átjárt a táj, az erdő és a terep szeretete miközben telt az idő és változott körülöttem a vidék. Hidegkút környékén nyitott területeken jártam már, ahol az út mentén lovak, marhák és malacok nézték, hogy mit is csinálhatok éppen. Egyben itt volt az a trükkös frissítőpont, amely a faluba való befutást követően megfordulást írt elő, majd visszaküldött arra, amerről jöttem.
Ezután már egyre inkább kezdtem belecsúszni a délelőttbe és a nap ereje egyre jobban kezdett megmutatkozni. Felhők hiányában ezek után az erdős szakaszok nyújtottak kellemes, friss levegőt, míg a nyílt mezők gondoskodtak a látványról, amiért megéri feljebb és feljebb menni. Pár kilométerrel a tótvázsonyi elágazást követően elhagytam azt a pontot, amelyet majd a későbbiekben fordítva is meg fogok tenni, de attól ekkor még egy nehéz, szintes 50 kilométer választott el.
Az ezt követő szakaszok és az azok során bejárt utam részletei összemosódtak. Nagyvázsony, Vigántpetend, Balatonhenye és Köveskál között változatos kis falusi vidéken, szőlősök, kertek közt jártam, miközben akaratlanul is sokat napoztam. A meleg nem csak testben nehezítette a dolgomat, de fejben is megéreztem a hatását. Észrevettem a koncentrációm csökkenését, hiszen egy-egy dolgot el-elfelejtettem a frissítések alkalmával. Az is igaz, hogy ettől kezdve a megállók rutinja már összetettebbé vált. Póló vizezés vagy csere, egy kis vizet kértem a fejemre, kalapomra is, meg aztán vizes csősálat is vittem magammal a további hűtés céljából.
Ekkor már túlléptem a féltávon és beigazolódott az elméletem, miszerint az első fele volt a pálya könnyebbik része. Ez nemcsak azért volt, mert már fáradtabbak voltak a lábaim, mint a kezdésnél, hanem ez az útvonal sajátosságából eredt. Nem volt nehéz rászánni magam a gyaloglásra, mert eleve nem is akartam és nem is tudtam volna végigfutni az egészet. Felállítottam egy szabályt magamnak, amit többé-kevésbé be is tartottam:
Lefelé kötelező a futás, felfelé pedig a kötelező sétálás volt a mérvadó. Minden, ami a kettő köztinek számított azt úgy tettem meg, ahogy akkor éppen jónak éreztem.
Köveskált elhagyva érdekes sziklaformációt véltem felfedezni a közelben. Előzetesen fogalmam sem volt arról, hogyan is néz ki a Hegyestű, illetve azt sem tudtam, hogy merre található, de ezt látva egyből arra gondoltam, hogy ez lehet az. Nem sokkal később már aszfaltra tévedtem és táblák jelölték a Hegyestűt. Ez az út egyre csak kanyargott miközben fel és felfelé vezetett engem. Valójában nemcsak engem, mert amint azt észrevettem ez egy elég népszerű látnivaló a környéken.
A tótvázsonyi megálló felé közeledve újra ismerős helyen jártam, csak ezúttal másik irányból jöttem. Mikor odaértem számba vettük a készleteket és megállapítottuk, hogy kitart a víztartalék. Innen már csak a nagy egész egy kis töredéke volt előttem, mindössze Hidegkút, Koloska-völgy, Veszprémfajsz és Csopak.
Minden lépéssel egyre fogyott a hátralévő távolság, de lélekben töretlenül kitartottam mindvégig.
A reggeli órákban az erdő szinte csak az enyém volt. Rajtam kívül csupán az ott élő állatvilág mutatkozott meg, ezt én itt-ott felbukkanó őzek és nyuszik formájában tapasztaltam meg, amik keresztirányban szaladgáltak át előttem. Délután már a túrázók és a kempingezők is járták a rengeteget, több kisebb csoporttal találkoztam futás közben és minden esetben készségesen tovább engedtek.
Hidegkútra tartva már élénken emlékeztem az elejére, az ide útra és arra, hogy az egyik részén mennyire könnyű volt lefelé futni, most fordult a kocka. Mikor már a falu szélén jártam a kerítés túloldaláról disznó kíséretet kaptam magam mellé, egy pár pillanatra én voltam a legérdekesebb, aki arra járt. Pont akkor hozták meg a vacsorát számukra, ezért hamar faképnél hagytak engem, vagy én őket, mert már mentem is tovább.
A faluban egy rövid frissítés a már jól ismert fordítónál majd tovább sétáltam.
Felváltva itt is helyet kapott néhány megmászni való domb és hosszú lejtő futás. A nap elkezdett lenyugodni, ahogy közeledtem a Koloska-völgyhöz, az erdőben pedig észrevehetően sötétebb lett. A végéhez közeledve még tudtam tartani az óránkénti 8 kilométert, amivel elégedett is voltam. Még világosban szerettem volna beérni és úgy tűnt jól állok ez ügyben.
A Veszprémfajszi találkozónál már nem is álltam meg, csak az egyik kulacsomat cseréltem ki telire, hogy legyen mit inni a végső, alig 6 kilométeres szakaszra. Még mielőtt a könnyű részhez értem volna, a Kálvária-hegyet kellett bevennem. Miután ezzel megvoltam jöhetett a végjáték, 4,5 kilométer lehetőleg minél gyorsabban, már nem volt mire tartalékolni az erőmmel.
Futásra váltottam és próbáltam minél tovább megtartani ezt a mozgásformát. 5 és 6 perc közötti kilométereket sikerült fognom és egyre határozottabban hittem, hogy Csopakig megtartom a felvett lendületet. Egy dolgot leszámítva zökkenőmentesen is ment az előbb említett manőver. Volt egy főút átkelés, amely megállásra kényszerített. Nem tudhattam, hogy ez a rövid várakozás milyen reakciót vált ki az izmaimban. Az első adandó alkalommal gyorsan átvágtam az úttesten, közben pedig felismertem, hogy változatlanul visz tovább a lábam.
Itt aztán feltűntek az ismerős lesek, néhány piros-fehér szalag a fák és bokrok ágain és az első sárfolt. Ez utóbbiból a későbbiekben sem volt sok helyen, pedig ezt reális nehezítő tényezőként tartottam számon.
Sok gondolat járt a fejemben, amikor megtettem az utolsó pár száz métert, de egy kiemelkedett közülük, mégpedig az, hogy:
Befejeztem, beértem este 8-ra, sikerült 13 órán belül.
Egy nagyot ‘haraptam’ a terepfutásból és bejött, nagyon jólesett. Az izomlázon túl semmilyen rossz élmény vagy fájdalom nem maradt utána.
Köszönöm Király Matyinak azt, hogy végigkísért és mindenben segített a rajttól a célvonalig.
Köszönöm Horváth Eriknek a kölcsön órát, mert nélküle eltévedtem volna.
Köszönöm családomnak, barátaimnak, a Bősi Futóklub tagjainak mindennemű segítséget, bátorítást, biztatást, amelyet tőlük kaptam.
Végezetül pedig köszönöm a szervezőknek és Zelcsényi Miklósnak, hogy lehetőségem nyílt meghódítani az Ultrabalaton Hegyestű Trail távját.